Ellopták

a csillagközi barim.............. :((((( Hihetetlen, hogy milyen emberek vannak. Egyszerűen elvették a buszon a fejem fölül a kabátot (sajnos a 7 és fél órás utat nem bírom végig nyitott szemmel), és először azt is hittem, hogy a kabátot lopták el. Hát nem. Azt megtaláltam a busz hátuljában összegyűrve a földön. Én ezt nem értem. Hogy lehet valaki ennyire bátor?? Eszükbe sem jut, hogy mi van, ha odanézek, vagy ha a sofőr észreveszi?!?

Áh, gondoltam, nem írom meg ezt a bejegyzést, de valahogy mégis akartam. Olyan nagyon utálok újra és újra csalódni az emberekben, és mégis mindig megtörténik. A bunkó nénik a postán, az undok sofőr, aki úgy néz rám, mintha én tehetnék arról, hogy neki buszt kell vezetni, a már most, tizenévesen gonoszkodó gyerekek, akik beszólnak az utcán, a buszon, bárhol... És ezek persze mindig a kicsit, a gyengét pécézik ki. Hát persze. Ki merne egy kigyúrt 2 méteres fazonnal packázni... meg a milliomossal... mert ugye nekem az a kis pénz is nagy érték volt, hiszen már régóta vágytam a csillagközi barira, amit Anyukám most megvett nekem, és az enyém volt egy hétig. egyetlen hétig.

Ráadásul szerintem a kitűzőt már csak gonoszkodásból vették el, gondolom értéket kerestek a kabátomban, amit persze nem találhattak, hiszen azokat folyton szorosan magamnál tartom, magam alá gyűröm, ezért is nem jutott eszembe, hogy valakit érdekelhet a kabátom. A telefon a kezemben vagy a zsebemben, a laptop mellettem, de a táska pántja jól a fenekem alá szorítva... sosem teszek semmit védetlen helyre. és mégis engem találnak meg. Ez nem igazság. Pedig én olyan pozitív vagyok, mindig mindenkiről a jót feltételezem, sokszor még azután is, hogy már totál nyilvánvaló, hogy nem kéne, de azért én reménykedem, hátha... Na, most meg csak lotyogok itt Nektek... sajnálom nagyon! de azért jól esett leírni. Talán holnap jobb lesz. És még egy pici reményt táplálok, hátha meggondolták magukat, és még a buszon elhajították a barit, és a sofőr megtalálja. Szóltam Neki, hátha. Egy kis remény...